A tégla építésű lakóháznál az alapkoncepció jóváhagyása után döntő a
falszerkezet (tégla) kiválasztása. A legegyszerűbb (hagyományos)
építési mód az egyrétegű falszerkezet, ami annyit jelent, hogy a tartó-
és hőszigetelő szerepet egyaránt ugyanaz a fal biztosítja (nincs külön
hőszigetelés a tégla mellé erősítve). Néhány évtizeddel ezelőtt még nem
volt ritka, hogy tömör, kisméretű téglából építettek lakóházat. A
szokásos vastagsági méretek itt a tartószerkezeti követelményeket
kielégítették, de e falak hőszigetelő képessége mai szemmel nézve már
elégtelen.
A hőszigetelés tekintetében a téglákat fejlesztették:
eleinte csekély számú lyuk került a kisméretű téglába, majd folytonosan
növelték a tégla méretét. A fal hővezetési ellenállása javult, hiszen a
hőáram útját légrések szakították meg.
Újabb fejlesztési
eredményt hozott, amikor odafigyeltek arra is, hogy a téglában a lyukak
egymással -kötésben- helyezkedjenek el, így csak kacifántos úton
távozhat a hő.
Fontos megjegyezni, hogy magánál a téglánál már igen jó hővezetési
ellenállást sikerült elérni, csakhogy amikor a tégla falazóhabarcsba
kerül, és a fal felépül, a falazóhabarcs gyenge hőszigetelési képessége
miatt a fal hővezetési ellenállása gyengébb, mint a tégla hővezetési
ellenállása (vagy hőszigetelő képessége).
A
hő úgyis mindig a számára legrövidebb utat választja, így most nem a
téglán, hanem a habarcson keresztül távozik A fejlődés további útját
jelentette, amikor az állóhézagokat nem teljes egészében töltötték ki
habarccsal, hanem ún. habarcsdugót alkalmaztak.
A
legmodernebb, hőtechnikai szempontból legmegfelelőbb tégla anyaga is
már apró méretű levegőrészeket tartalmaz, és oldalfaluk olyan hornyos
kialakítású, hogy az állékonyság szempontjából függőleges
habarcsrétegre egyáltalán nincs szükség. Ezeknek a falaknak a
hőszigetelő képessége még mindig rosszabb, mint a falazóblokkoké, de
már nem jelentős mértékben.